Nóé galambja

Jean Auel, a mamutok világát idézo regényének megfilmesített változatában, A barlangi medve nemzetsége címu filmben bepillantást nyerhetünk csiszolatlan ko-korszakbeli elodeink szexuális életébe, akik körülbelül 35 000 évvel ezelott éltek a földön. A film szerint, ha egy neándertálinak szerelmeskedo kedve támadt, nem kellet virágot rendelnie, vagy kettesben eltöltött vacsorára költenie. Egy meghatározott készlegyintésére, a kiválasztott leányzó odaadóan megadta magát és kielégítette annak minden kívánságát.

A jelre való engedelmességnek ez a beidegzodése ma is velünk van. Amikor az emberek a zsidók nevében elkövetett cselekedetekrol beszélnek, mondjuk Sharon, vagy Abe Foxman tetteit tárgyalják, mielott a vita kiélezodne, a közösség valamelyik vezetoje kimondja a varázsszót: “antiszemitizmus”, és mi odaadóan megadjuk magunkat. Elképeszto, hogy felnott férfiak és nok, akik soha életükben, semmilyen eloítéletet nem tapasztaltak, ugyanolyan készségesen engedelmeskednek a jelnek, mint Aul regényében a fiatal lány Ayala.

A hivatalos zsidó felso réteg, és izraeli kirendeltségének machináci sok zsidó számára émelyítoek. Az izraeli kormány naponta követ el háborús bunöket. Izrael vezetoje egy okleveles tömeggyilkos. A palesztín lakosság elleni példátlan ostromállapot, a tömeges kiéheztetések, és csoportos kivégzések mindennaposak. A bombázások, a légbol való géppuskatuz és a polgári lakosság elleni tuzérség pusztításai mindennapos eseménynek számítanak. Sok zsidó mindezt belátja, és belso körökben, szóvá is teszi. Az izraeli híreket olyan beletörodéssel veszik tudomásul, mint ahogy az angol hódítások idején az otthon maradt földesúr olvasta vad testvérének, a gyarmatokon véghezvitt hostetteit.

Az amerikai zsidó vezeto réteg sem különb az izraeli vezetoségnél; feltétel nélküli támogatást nyújt az izraeli és a többi zsidó bunözonek, Sharontól, a lebukott orosz média cárig Gusinskyig. Abe Foxman, a Gyulölet Ellenes Liga (Anti Defamation League) vezetoje hamis adatokat szolgáltat a hatóságoknak, lehallgatja telefonokat és jogtalanul beleavatkozik az amerikai polgárok magánéletébe. A nyafogó hangú Ellie Wiesel és társai giccses öntömjénezéssel kufárkodnak. Conrad Black és a hozzá hasonlóak erkölcsileg tarthatatlan álláspontokat képviselnek, amikor a tömeges kínzásokról hírhedt chilei diktátor Pinochet védelmezik és a Cambodia pusztulásáért felelos Henry Kissingert pártfogolják.

Mielott azonban a tiltakozás ajkunkat elhagyná, megjelenik Ayala jele és odaadóan leborulunk. Ha senki sem szól, akkor önmagunknak seppegjük: v-i-gy-á-z-a-t, antiszemitizmust idéz elo. Nem tehetünk róla, túl mélyen belénk ivódott.

Mint az elkényeztetett gyermek, a bírálatot gyulöletként fogjuk fel. Megvolt a bátorságunk arra, hogy királyok ellen lázadjunk, de képtelenek vagyunk a magunk által hirdetett és a magunkra rótt szerepet újra értékelni, mert az “A-SZ”-t idéz elo.

Amikor Abe Foxmant sarokba szorították, mert egy $100 000 csekket fogadott el a Marc Rich Alapítványtól, o is elohozakodott Ayala jelével; kijelentette, hogy az antiszemitizmus egy betegség, amely az utóbbi idoben ismét járványszeruen tombol New York-ban. (New York Times, 2001, március 21.)

Igaz, hogy Foxmannak, ez a jelfelmutatása visszafelé sült el, mert, a Toward Tradition-ban rabbi Lapin a következoképenírt róla: “(Abe Foxman) egy olyan fickó, aki valótlanul viszonyul a valósághoz”, aki az “antiszemitizmust eloállító üzem árucikkeivel kereskedik” Lapin rabbi továbbá megjegyezte, hogy az ADL annyi pénzt kap (az adakozóktól), amennyi antiszemitizmust ki tud mutatni.

A Guardian, 2001, március 28. száma, pluralizmusának jeléül egy szerkesztoi véleményt közölt Simon Sebag Montefiore tollából, mely szerint Izrael legerélyesebb bírálói magánéletükben megrögzött antiszemiták. A cikk az angol újságírókat és közéleti személyeket, a medvét lefogó kutyákhoz hasonlítja. A “Kutya” Lord Gilmour és a “medve” pedig Conrad Black.

A Guardian cikke a leheto legerélyesebben kikel azon “ádáz megállapítás ellen, mely szerint Izrael a náci Németországot mintázza. Ez az állítás elvetemültségében megközelíti a Holocaust tagadás fogalmát.” A Guardian cikke szerint Izrael esetében az összehasonlítás önmagában megengedhetetlen. Évekkel ezelott egy izraeli író megjegyezte, hogy a zsidók a saját gonosztetteiket a nácik mércéjével mérik, és ennek alapján Izrael “korrekt és jó szándékú megszálló.” Úgy tunik, hogy napjainkban ezt a “korrekt” mércét sem alkalmazzák. Valóban, a Náci megszállás lengyelországi fejezete sokkal súlyosabb volt mint a harmincnégy éve tartó palesztin megszállás, ellenben Franciaország náci megszállása valószínuleg enyhébb volt a franciák számára, mint a palesztinok számára a jelenlegi izraeli megszállás, s a sors könyörületének jóvoltából, Franciaország megszállása sokkal rövidebb ideig is tartott mint a jelenlegi izraeli megszállás A Vichy kormány ideje alatt a mindennapi élet bizonyosan könnyebb volt mint a Gaza övezet “autonóm” területének hétköznapjai.

Montefiore azzal igyekszik megnyugtatni az angolokat, hogy “nincs szándékában boszorkányüldözést kezdenie senki ellen, csupán figyelmezteti a tisztességes embereket az elottük tátongó szakadék veszélyére.

Ennek az újságcikknek, amely valószínuleg Conrad Black megrendelésére íródott, a másik célja, hogy megfélemlítse az angliai zsidókat, hogy azok támogassák Sharont.

Ez a játszma nem csak a jobboldal kiváltsága. Egy izraeli liberális, Ammon Rubinstein, felhívást intézett honfitársaihoz, hogy harcoljanak az antiszemitizmus ellen. Szerinte ez a pestis járvány abban nyilvánul meg, hogy Görögországban, a nyilvános tozsdén való csalás vádjával bíróság elé állítottak egy zsidót; egy helybeli Milken-t, vagy Rich-t. A zsidók mentesek minden üldöztetés ellen és minden zsidónak kötelessége minden zsidó gazfickót pártfogolnia.

Az izraeli Gush Shalom szervezet békeaktivistája, Avnery, felhívást intézett az arabokhoz, hogy harcoljanak az antiszemitizmus ellen, mert az antiszemitizmus következményeként egymillió orosz zsidó telepedett le Izraelben.” Azt is mondhatta volna, hogy a félmillió kínai vendégmunkás is az antiszemitizmus miatt van Izraelben.

A lelkek megnyugtatására ajánlom a saját vallomásomat az antiszemitizmusról: A háború utáni nemzedék korosodó tagja vagyok és beutaztam a világot, éltem oroszok, palesztinok, németek, svédek, angolok, japánok, indiaiak és afrikaiak között, s tapasztalataim alapján állítom, hogy antiszemitizmus többé nem létezik. Ma, békés szándékkal, mint zsidó, teljes biztonságban járhat kelhet a világban.

A zsidók elleni eloítélet megszunt. Találkozhat sznéhány zsidó gyulölovel, de sokkal többen vannak akik a lengyeleket, az íreket, vagy éppenséggel a fehér – protestáns -angolszászokat gyulölik. Sokkal nagyobb a valószínusége annak, hogy olyanokkal találkozol, akik az arabokat, a feketéket, vagy az ázsiaiakat gyulölik mint akik a zsidókat.

Nagyon sok személlyel találkoztam, akire rá volt ütve az antiszemitizmus izzó bélyege. Ezek az úgynevezett antiszemiták, a szervezett zsidó közösség célkituzéseit kifogásolják és a Sharon, Abe Foxman, Gusinskiy, Mark Rich, Conrad Black, és William Safire ténykedéseinek a zsidó közösség által való áldatlan kapcsolatát marasztalják el.

Jómagam szívvel-lélekkel egyetértek azokkal, akik azt vallják, hogy a fentiekrol való véleménynyilvánításnak semmi köze az eloítélethez, vagy az elore megfontolt alaptalan gyulölethez.

A antiszemitizmus elleni harc zsoldosai ezt nagyon jól tudják. A tényleges cél nem is az antiszemitizmus elleni küzdelem, hanem az, hogy az átlagos zsidók tömegeit megfélemlítéssel engedelmességre bírják.

Ezért adakoznak a zsidó közösségek vezéralakjai olyan bokezuen. Ezért van az, hogy minden apró sérelmet, annak a tizedik hatványára emelve a terjesztenek nyilvánosság elé.

A Holocaust ipar, az antiszemitizmust eloállító üzem fióküzlete – kétcsövu fegyver, amely a nem-zsidó társadalom pénzét szivattyúzza, a zsidókat pedig vezetoik iránti engedelmességre kényszeríti.
1991-ben, amikor az Iraqi Scud lövedékekkel bombázta Izraelt és a gáztámadást jelzo riadó elhangzott, egy tucat izraeli megfulladt gázálarcai alatt. Odakint nem volt mérgezo gáz, csak a júdeai hegyek friss és illatos levegoje, de nem vettek tudomást róla. Azt hitték, hogy amint a gázálarcot leveszik, meghalnak. Ez, a félelem árnyékában való létezés, a jelenkori zsidó lét érzékelt valósága.

Amikor Noé eloször kibocsátá a galambot a bárkából, annak vissza kellett térnie. A második alkalommal a galamb olajággal tért vissza. Harmadszorra azonban a galamb többé nem tért vissza . Látta, hogy az özönvíz elmúlt és nem volt hajlandó továbbra is a bárka fullasztó légkörében maradni. Én a galamb harmadik röptét jelképezem. Levehetitek álarcaitokat. A levego odakint tökéletesen tiszta. Lépjetek ki és üdvözöljétek az emberiséget, férfi és no testvéreiteket.

Zsidók és nem zsidók, nekünk a barátaink, és ellenségeink is közösek. Az ellenségeink azok, akik vissza szándékoznak bennünket taszítani a goyim gyulölo gettóba, mert a zsidó gyulölo, a goyim gyulölo tükörképe. Mindössze néhány nemzedék választ el bennünket a hagyományos zsidó életmód fullasztó légkörétol. Akik még mindig sóvárognak utána, látogassanak el Brooklynba.

Yossi klein Halevi, egy amerikai zsidó újságíró, a gyermekkorát idézve, így ír róla: “A Borough Park szélén laktunk. A mi brooklini lakótelepünk szomszédságában laktak olaszok, spanyolok és skandináviaiak, de azok nem keltettek bennünk kíváncsiságot, csak félelmet. A számunkra ok mindannyian egyazon népcsoporthoz tartoztak: A zsidó gyulölokhöz. Goyimoknak neveztük oket, a szó eredeti jelentése “nemezetek”, de mi azt úgy értelmeztük, hogy “ellenség.” Egy teljesen elszigetelt zsidó világban éltünk….ha lehetséges lett volna, sáncot vontunk volna Borough Park köré. Településünk lakóinak érdeklodése Borough Park határai közé szorítkozott, amely a szomszédos keresztény városrészek felett, kapcsolódott a másik zsidó negyedhez, mintha a civilizált világ csak zsidókból állna, a világ többi részét pedig megveszett teremtmények laknák, akik minden ok nélkül és bármelyik pillanatban a zsidók ellen támadhatnak
A világ csak annyiban létezett, amennyiben az a zsidókat érintette. A zsidók és a “világ” közötti együttélés elképzelhetetlen volt. A legjobb esetben egy meghatározott távolságból esetleg megturhetjük egymást. Némely vallási törvényeink mintha nem arra intettek volna bennünket, hogy Istenhez közeledjünk, hanem arra, hogy tartsuk magunkat ávol a a goyim-tól. Ezt az elidegenítést én mint magától értetodot elfogadtam”.

Jegyezzük meg, hogy a fenti idézet szerzoje a modern New York-ról ír és nem valami középkori helység lakóiról. Nem csoda, ha az ilyen agymosás után, a cikk írója Yossi Klein Halevi a goyim gyulölo zsidó- náci csoport, a Meyer Kahane féle “Jewish Defence League” aktivistája lett. Azóta ugyan megváltozott, de a “New Republic” tudósítójaként még mindig támogatja a zsidó telepeseket, akik úgy viselkednek mintha Palesztina területén “a civilizált világ csak zsidókból állna, míg a világ többi részét megveszett teremtmények laknák, akik minden ok nélkül és bármelyik pillanatban a zsidók ellen támadhatnak.” Néhány nemzedékkel ezelott minden zsidó ilyen ilyen elkülönítetten élt és szolgai alázattal vetette magát alá a tudással és pénzzel rendelkezo zsidó vezetok parancsainak. A zsidó vezeto réteg uralma a többi zsidó felett gyámkodásban nyilvánul meg és az antiszemitizmustól való félelemre épült. A zsidó nemesség alkalmazkodott az új körülményekhez, de a felettünk való befolyásának biztosítása érdekében, az továbbra is ébren tartja bennünk az antiszemitizmustól való félelmet.

A zsidó közösségen belüli “kölcsönös támogatás” erkölcstelen. Ha egy olasz, vagy egy ír lop, vagy csal, az börtönbe kerül és egyházközösségének papja legfeljebb egy csomag kalácsot küld neki a börtönbe karácsonyra. Ha egy befolyásos zsidó lop, legyen az Vladimir Guzinsky, vagy Marc Rich, a zsidó közösség annak a büntetés alól való felmentését követeli. Ha a zsidó állam háborús bunöket követ el, a zsidó közösség azt feltétel nélkül támogatja.

Ez a nemzeti magatartás rendellenes, szégyenteljes maradványa annak a felfogásnak, hogy úgy viszonyulunk a külso világhoz mintha egy középkori céh tagjai lennénk.
Segítsük egymást abban, hogy leküzdjük ezeket a beidegzodéseket. Az egyénnek joga van arra, hogy kifejezze tiltakozását országa vezeto rétegének gyilkos politikája ellen, anélkül, hogy azt árulónak nyilvánítanák. Ez volt Mark Twain álláspontja, aki az USA-nak a Fülöp szigetek elleni beavatkozása ellen tiltakozott. Ez volt Thoreau álláspontja a Texaszért vívott háború idején. Ez volt Alexander Solzhenitzyn, Thomas Mann, és Berthold Brecht álláspontja.

A zsidóknak nem lenne nehéz ezekhez a példaképekhez igazodniuk, hiszen állítólagos vezetoiknek nincs tényleges hatalma felettük, csak a megfélemlítés módszereihez folyamodhatnak.

A képzeletbeli antiszemitizmus elleni hajsza elvonja a figyelmet a tényleges kérdésektol. A második világháború idejében Iliya Ehrenburg, a kiváló orosz író egy dühtol pillanatában a Pravda hasábjain arra szólította fel honfitársait, hogy “meg kell ölni a német férgeket. Sztálin ezért megfedte: “A nacik jönnek és mennek, de a német nép örök

A német propaganda gépezet óriási hasznot húzott Ehrenburg gyulöletet szító írásából. Azt úgy állította be, hogy , íme egy zsidó író Oroszországban, aki a német nép kiirtását követeli. A német propaganda azt ahangsúlyozta, hogy a németek elleni felháborodást a zsidók szítják Oroszországban és ezáltal elhomályosítta azt, hogy a német-gyulöletet a nácik által elkövetett háborús bunök okozzák.
E párhuzam alapján, ma nem a mítosz jellegu antiszemitizmus a probléma, hanem az Izrael által elkövetett háborús bunök ténye, és az Amerikai Egyesült Államoknak, e bunök elkövetésében való bunrészessége a lényeg.

Az antiszemitizmus a hitványak fegyvere, mondotta Samuel Johnson és mások. Ez a mondat, akár a bibliai idézetek, a megváltozott körülmények között ma is érvényes. A hitványak továbbra is fegyverként használják az antiszemitizmust, de napjainkban ezeknek a hitvány embereknek a legtöbbje zsidó.

Translated by Peter Kaslik