NONVIOLENCE? THE SWORD OF ST. MICHAEL

Erőszakmentesség?

 

Szt. Mihály kardja

 

Írta Israel Shamir

 

„A Dűne” c. filmlátomásban, amely megjövendölte az USA közel-keleti támadását, megkérdezik az ellenállás szellemi vezetőjét: „Lesz itt valamikor béke?”

„Győzni fogunk” – hangzott a válasza.

Valóban, a támadó kimerülhet és törekedhet a békére; a megtámadottnak a győzelmért kell harcolnia, miközben a támadó a békére törekszik. A vietnami háborúban a jó amerikaiak békét követeltek, de a vietnami nép és a támogatóik, bárhol voltak is, a támadót legyőzni akarták.

Ezt a szabályt gyakran elfelejtik a pacifizmus és az erőszakmentesség mai képviselői. Erőszakmentességet szónokolnak az elnyomottnak, mintha az volna a mindenható orvosság. Nem meglepő, hogy az erőszakmenteség nagy teret kap a tömegtájékoztatásban és bőkezűen szolgálák fel a letiportaknak.

A Szentföld most fogadta Mahatma Gandhi egy unokáját, aki Ramallahba ment, hogy erőszakmentességre tanítsa a palesztinokat. Jó gondolat, rossz helyen, mert az erőszakmentesség a palesztinok nagy többségének a mindennapi kenyere, miközben az „elnyomottak erőszaka” ritka és értékes dolog – nélküle az erőszakmentességnek semmiféle jelentése nincs. Az erőszak oroszlánrészét a zsidó állam teszi, noha az gyakran „felfüggesztett erőszak”, ahogy azt Adi Ophir, egy izraeli filozófus és Palesztina barátja nevezte:

„… az erőszak, felfüggesztve, mint Damoklesz kardja, mit egy félbehagyott mondat, amely bármely pillanatban eloldódhat. A pacifisták nem bántják a felfüggesztett erőszakot. Ezért kell béke helyett győzelemre törekednünk.”

Ennél is bosszantóbb az a törekvés, hogy az erőszakmentességet úgy állítsák be, mint a lázadás vallásilag ortodox módját. „Semmi sem igazolja az erőszakot”, vagy „két rossz eredője nem lehet jó” – hallja naponta az ember az efféle álbölcsességeket. Ez semmilyen szempontból sem igaz. Még a legmagasabb erkölcsi alapon is igazolt, sőt parancsolt az erőszak egy másik ember életének és méltóságának a megmentése érdekében. Egy jámbor ember követheti szóról szóra a Hegyi Beszéd tanítását és odatarthatja a jobb orcáját, hogy üssék meg, de nem mehet el egy erőszakot tevő vagy egy gyilkos mellett, amikor az éppen elköveti a gonosztettét, úgy, hogy zavartalanul hagyja. Ha nincs más módja a gyilkos megfékezésére, meg kell ölnie. Szabadon lemondhatunk az életünkről vagy a méltóságunkról, de kötelességünk, hogy másokat megvédjünk. Ugyanígy az igazságszolgáltatás is „rosszat cselekszik”, amikor bebörtönöz, megbírságol vagy kivégez egy embert, mert gyilkossággal, megerőszakolással „rosszat” tett; de ezen a módon a „két rossz eredője jó”.

Erről az egyszerű szabályról agyon gyakran megfeledkeznek az erőszakmentesség prédikátorai. A T-neten folytatott egyik vitában egy indiai-kanadai békeszerző állította, hogy: „az ember lehet keresztény, vagy lehet az erőszak szószólója, de nem lehet mindkettő.”

Ő egyik sem volt, de Krisztus szavait gyakran idézik azzal a könnyedséggel, ahogy Nitzsche idézte Zarathustrát. A dél-afrikai radikális, Joh Domingo, visszavágott: „Hogy én igazolom a palesztin erőszakot? Szó se róla! Én támogatom!”

 

Valóban rossz és nem keresztényi az erőszakos ellenállás?

 

Ez a kérdés felidéz bennem egy képet, amelyet Medina del Campo-ban, egy kis castiliai városkában láttam, amely Katolikus Izabella, Columbus és Granada királynője emlékének szentelt kiállításnak adott otthont. Kortársának, El Maestro de Zafrának a képe kora művészetének, de nem, minden kor művészetének az egyik legmegkapóbb és leghatásosabb képe. Egy apokaliptikus csata kellős közepén, szentek és angyalok, ördögök és sárkányok között, sötétkék háttér előtt ragyogott szent Mihály csinos, nyugodt, derűs arca, egyik kezében ütésre emelt karddal, a másikban domború pajzzsal. A fölségesen szép arcú, angyalok módjára nemi jellegek nélküli, derűsen nyugodt szent Mihály nem ismeri a gyűlöletet; nyugodt, kék szemét nem árnyékolja düh. Harag nem ráncolta homlokát, amelyet egy kereszt koronázott, de a kardja nem játékszer volt, és sújtásra emelkedett.

Mélyen elrejtve egy mély völgy ölén található El Karim, egy palesztin falu, ahol a bougainvillea piros és bordó csokrai ölelik körbe az elragadó Mária Látogatása templomot, amely a két várandós anya találkozási helyét jelöli. A második emeletén van a lepantoi tengeri csatának egy nagy képe, amelyen a Szűz, mint a csata szelleme, mint a mennyei seregek vezére és a hit védelmezője jelenik meg, hasonlóan a kasztiliaiak szent Mihályához, a görögök Nikéjéhez és az északiak valkűrjeihez; mint Krisztusnak a megnyilvánulása, aki azt mondta: „Nem békét, hanem kardot hozok nektek”, szent Mihály kardját.

A keresztény hit látszólag ellentétes eszméket tartalmaz; ez az egyik sajátos minősége. Benne van Assisi szent Ferenc példája, aki legnagyobb örömének tartotta, amikor megalázták és belökték a hóba. De benne van szent Mihály kivont kardja is. Ezt az ellentétet a mi Isten és embertársaink iránti szeretetünk békíti össze. Ez a szeretet késztethet minket arra, hogy mindent odaadjunk, akár az életünket is, de késztethet arra is, hogy elvegyük mások életét.

Ahogy barátunk, a filozófus Michael Neumann ékesszólóan mondta: „A kereszténység a szeretet vallása, de nem az émelygős, szédelgős szereteté. A megtérő bűnöst szereti. A megátalkodott bűnöstől borzad, de az azonnal megkapja az Isten szeretetét, ha megkapja a megtérés kegyelmét. Gondoljunk Tertullianuszra: amit az ítéletnapon megtudunk, az az, hogy kit nem szeretnek. Nekünk mindig szeretnünk kell az ellenségeinket, de nem az Isten ellenségeit.”

Az erőszakmentesség túl gyakran nem alázatból és önfeláldozásból fakad, hanem biztonság keresésből és félelemből, félelemből attól, hogy a háborúban az jó oldalt támogassuk. Sokkal egyszerűbb „háború és erőszak ellenesnek” lenni általában, mintsem kiállni a támadóval és betörővel szemben, különösen akkor, ha történetesen a saját országunk a támadó és betörő.

Így Olaszországban a kommunista vezető, Fausto Bertinotti, kijelentette, hogy ő „ellenzi az iraki háborút, mert ő pacifista, és általában ellenzi a háborút”. Egy ilyen kijelentés után neki semmi oka sincs, hogy követelje az olasz katonák hazahozatalát. Nem is tette. Micsoda változás ez egy olyan párt esetében, amely valamikor a nagy lázadónak, Mao elnöknek a zengő szavait tanította: „A hatalom az ágyúk csövéből származik!”

Tény, hogy az olaszok sarokba szorultak. Az utóbbi hatvan évben az országuk másodszor választ rossz szövetségest – másodszor, túl sokszor. Hatvan évvel ezelőtt a fiatal olasz katonák Hitlerrel mentek Sztálingrád alá; ma az ő gyerekeik és unokáik Bushsal Bagdad alá vonulnak. Mégis, akkor is és most is, minden lelkiismeretes olasz fájdalmas kötelessége, hogy annak a népnek a gyors győzelmét kívánja, amely az olasz katonákra lő, legyenek azok orosz katonák a Volgánál, vagy az iraki ellenállás harcosai az Eufrátesznél.

Némely háború ostoba: senki sem tudta, hogy az Első Világháborút miért vívták – még csak egy szép Heléna sem volt, akit hazahozzanak a Spree folyó partjairól. Ebben a háborúban azonban van egy jó és egy rossz oldal, nekünk meg kötelességünk, hogy támogassuk a jót.

Ami a Palesztinában, Irakban, Afganisztánban és másutt megindított Harmadik Világháborút illeti, nem elég, hogy „háborúellenesek” legyünk, és mindkét félnek az „erőszakmentességről” szónokoljunk. Az embernek teljes erkölcsi támogatást kell nyújtania azon harcosoknak, akik ellenállnak a betörőnek, mint ahogy az oroszok is ellenálltak a német és olasz támadóknak a Második Világháborúban. Ahogy a tisztességes amerikaiak is támogatták a Vietkongot a saját hadseregük ellenében, és a tisztességes franciák – például a barátaink, Ginette Scandrani és Serge Thion – is támogatták az algériai ellenállást. A pacifizmus a gyáváknak kínál menekülési utat, hogy elkerüljék az erkölcsi döntést.

A pacifizmus erkölcsi múltja korántsem szeplőtelen. Sok olvasó hallott egy bizonyos dr. Kaufman háború alatti amerikai könyvéről, aki a németek terméketlenítését ajánlotta, hogy megszűnjék a háborús hajtóerő. A német propagandaminisztérium millió példányban kinyomatta ezt a könyvet, hogy megacélozza a katonái lelkét és emlékeztesse őket arra, hogy nem csak a szülőföldjükért, de saját szülő mivoltukért is harcolnak. Nem sok ember tudja, hogy ugyanaz a dr. Kaufman az amerikaiak terméketlenítését is ajánlotta. Ő megrögzött pacifista volt, és úgy gondolta, hogy az egyetemes béke elérésének nincs a tömeges terméketlenítéshez fogható eszköze.

Egy másik nagy pacifista, lord Bertrand Russel szovjet Oroszország leatombombázása mellett érvelt a béke megteremtése érdekében. Az erőszakmentesség atyja, Mahatma Gandhi azt tanácsolta a zsidóknak, hogy végezzenek tömeges öngyilkosságokat a náci elnyomóik megszégyenítésére, és ugyanakkor a politikai pályafutása az emberi történelem egyik legnagyobb tömegmészárlásával végződött. Röviden, a pacifizmus őszintétlen, kétséges és sikertelen elmélet.

A múltban Krisztus ellenségei megkísérelték mindenféle szofizmussal meggyőzni a keresztényeket (szerintem a moszlimok is keresztények, mert hiszik, hogy Jézus a Krisztus), hogy tegyék magukévá az erőszakmentességet és a pacifizmust. A szórakoztató (még ha szélsőségesen keresztényellenes is), negyedik századi judaista bestseller, a Toledoth Yeshu, mesél egy ravasz zsidóról, aki odament az első keresztényekhez és azt mondta nekik, hogy őt Krisztus küldte. Ő Jézus nevében (legalábbis a könyv szerint) bebeszélte nekik a következőt:

„Jézus szenvedett a zsidók kezétől, de mégsem állt ellent. Hozzá hasonlóan nektek is el kell szenvednetek, bármit csinálnak is veletek a zsidók, és nem szabad nekik kárt okoznotok, ugyanúgy, mint Jézus tette. Ha egy zsidó azt kívánja tőled, hogy tégy meg egy mérföldet, tegyél meg kettőt. Ha egy zsidó megbánt téged, te ne bántsd őt vissza. Ha egy zsidó megüti a jobb arcodat, Jézus szeretetéből ajánld föl neki a balt, és ne okozz a zsidónak semmi problémát, sem kicsit, sem nagyot. Ha egy zsidó megsért téged, nehogy megbüntesd, hanem azt mondd: „A pimaszságod az, ami beszél” – és hagyd békében továbbmenni. Ha te Jézussal akarsz lenni a másvilágon, akkor el kell viselned minden rosszat, amit a zsidók tesznek veled, és jó cselekedetekkel és könyörületességgel kell fizetned érte.”

Nem tudjuk, hogy egy efféle meggyőzési kísérlet valaha is előfordult-e a Konstantin megtérését megelőző homályos években (az iu. 4. sz.-ban történt, hogy Konstantin császár megtért a kereszténységre és a kereszténység lett a Római Birodalom hivatalos vallása), de ha volt, mélységesen sikertelen volt, amit sok orcátlan zsidó a saját kárán tanult meg. Ez nem azért van, mert a keresztények elfelejtették Jézus tanítását (akinek egyébként a békeüzenete nem kizárólag a zsidókra vonatkozott), mert a keresztény hit nem az ő mondásainak a gyűjteménye; az az Egyház élő testében nyilatkozik meg, annak a taniban és a gyakorlatában, és egyaránt tartalmazza szent Ferenc virágait és szent Mihály kardját.

A társdalom, miként minden a világon, akkor van a legjobb állapotban, amikor egyensúlyban van a yin (a passzív nő-elv) és a yang (az aktív férfi-elv). A kereszténység hatalmas volt, amikor a yang erős volt benne. Akkor az egyház sok bajnokot áldott meg, és a azok is őt. Sárkányölő szent György és szent Johanna kardforgató volt. A nyugati egyház ismerte a templomos és a szent János lovagokat, a keleti egyház padig szent Alexander Nyevszkijt, aki megverte a németeket, és szent Szergejt, aki a tatárok feletti győzelemért imádkozott. Mert a háborúnak is lehet szellemi jelentése. Nekünk pedig el kell ismernünk, hogy „a háború egy lehetséges aszkétikus és halhatatlanságra vezető út”, ahogy azt Julius Evola összegezte a középkori keresztény hagyományban. A mi moszlim testvéreink ezt a kis dzsihad (a hitért vívott háború az elnyomó ellen) és a nagy dzsihád (a hitért vívott háború az emberi lélekben) kettős elvében alkalmazták.

Ma a yin összetevő győzött a nyugati lélek felett, miközben természetes és nem legyőzött yang része békében elvált tőle. A békemozgalomban nőké a vezető szerep, és ez nem véletlen. A Pardes-nek a szemleírója, Owen Owens a „Kis öregasszonyok a békéért” c. cikkében a Béketábor tömegeit úgy jellemzi, hogy „nőneműek, öregek és alacsonyak”. Biztos, hogy áldásra méltók, de meghatározó szerepük az egyensúlyvesztés jele. A yin békemozgalom mellett ott van – vagy ott kéne lennie – a yang győzelemmozgalomnak. Ők azok a harcosok, akik AK géppisztolyaikkal óvatosan tapossák Nablusz vagy Fadzsulla keskeny utcáit, a bove-i francia gazdák, akik szétverik a McDonaldsot a bulldózereikkel, Seattle és Genova tüntetői, Che Guevara partizánjai és Mishima lázadói lettek Krisztus bajnokai a legutóbbi időkben, akik kitartanak a Kereszténységnek a történelemben valaha volt legnagyobb keresztényellenes erői ellen. Üdvözlet a bajnokoknak. Ne kapaszkodjatok tüzelő karjukba. Lehet, hogy nem lesz békénk, de győzni fogunk.